A hajóállomásról

A Kulcsi Hajóállomás és Vendégház


Kulcs Községben, Dunaújvárostól mindössze 15 km távolságra, a magyarországi Duna egyik legszebb partján, természet közeli környezetben helyezkedik el a falu egyik ékköve, a Kulcsi Hajóállomás és Vendégház.


Sokrétűségének köszönhetően kitűnő lehetőséget nyújt pihenésre, kikapcsolódásra vágyóknak éppúgy, mint a horgászat és vízi sportok szerelmeseinek, vagy azoknak, akik az ideális rendezvényhelyszínt keresik.

Megközelítés

A hajóállomás története

Úgy jó száz évvel korábban az élet ezen a tájon is merőben más volt, mint napjainkban. Az itt élők főként mezőgazdasági tevékenységet folytattak, napjaik a földek művelésével, a ház körüli jószágok ellátásával teltek. Nagyon ritkán volt csak szükség arra, hogy a falujuk határát el kellett hagyniuk. Ezzel ellentétben a makádi szőlőbirtokosok napiasan hagyták el falujukat, a Dunán átkelve rendszeresen jöttek szőlőiket művelni, ősztől a boraikat kezelni. Erre a célra egy nagyméretű, személyszállításra alkalmas révladikot üzemeltettek, mely 10-12 felnőttet, a magukkal szállított csomagjaikat, kerékpárjaikat is képes volt befogadni. Ennek a kulcsi oldalon a kikötő helye ugyancsak a későbbi hajóállomás területe volt. Kellett egy révész is, aki az üres ladikot visszavitte a másik partra. Egészen az 1970-es évek elejéig működött a révátkelő. Az utolsó révész – Bálint névre hallgatott – oly sok időt töltött a vízen, hogy attól „megundorodván” ezt a folyadékot Ő már régóta a szájához nem emelte. Helyette annál inkább a kulcsi hegy levét, így aztán kellően „elgyengülve” aludt mélyen ladikja orrában. A másik oldalról átkelni szándékozók ilyenkor sokszor vagy egy órán keresztül is kénytelenek voltak – felváltva – teli torokból üvölteni: „Bálint gyere át!”. A kellően felbőszült gazdák ilyenkor Bálint felmenőit nem a legszentebb jelzőkkel, választékos kifejezésekkel illették, mely messze elhallatszott végig a parton. Ezzel a kulcsi „idill” egy különös atmoszféráját teremtették meg, ezt hallgatva a parthoz közel élőket, ide pihenni érkezőket csodálatos, otthonos érzés töltötte el: igen, itt vagyunk végre Kulcson.
Az 1920-as évektől egyre nagyobb számban érkeztek Budapestről a nyaralni, pihenni vágyók, épültek sorra a villák, nyaralók. Ezzel jelentős változás következett be a közlekedés terén is, komoly igény merült fel a könnyebb megközelítésre. Akkor a legkézenfekvőbb megoldást a hajózás jelentette. Ehhez megfelelő kikötő kellett, meg úgy mellesleg a MAHART-nál is el kellett intézni, hogy Kulcs bekerüljön a megállóhelyek sorába. Ez a – legmegfelelőbbnek ítélt – terület Boda Józsi bácsi tulajdona volt. Ő volt az, akinek itt szőleje, hatalmas pincéje és panziója is volt. Nála szálltak meg kezdetben a „pestiek”, amíg a saját nyaralójuk fel nem épült, nála lehetett jó ételekhez is hozzá jutni. Bodáéknak csak egy fiúk volt, aki az I. világháborút végig harcolta, de az utolsó csaták egyikében hősi halált halt. Az örökös nélkül maradt Boda bácsi a közösségnek ajándékozta ezt a területet, elindulhatott a tervezés, majd az építkezés is. Az 1920-as évek végére rengeteg közösségi munkával, szervezéssel, anyagi hozzájárulással elkészült az épület – váró, pénztár, kellék raktár -, kikötő bakok, valamint a móló, aminek a végére került a stégre vezető híd. Kezdetben ez a móló meglehetősen keskeny töltés volt csak, a későbbiekben kapta meg a mai – szélesen feltöltött, kikövezett – formáját. Mire minden szükséges dolgot sikerült elintézni, és végre az első hajó ünnepélyes keretek között mindenki nagy örömére kiköthetett, már 1931-et írtak. Nagy munka volt még, hogy a hajóállomásra vezető utat kikövezték (a klasszikus macskakő), így a heves esők után is járható lett, az más kérdés, hogy lovas kocsival mekkora élmény volt rajta végig zötykölődni.
A menetrendszerű hajó forgalom megindulásával Kulcs bekerült a hajózási menetrendbe, ismertté vált, és a neve innentől Kulcs puszta helyett hivatalosan is Kulcs nyaralótelep lett. A II. világháború alatti károsodásokat 1947-re kijavították, ismét megindulhatott a hajóforgalom. Egészen 60-as évek közepéig rendszeresen közlekedett személyhajó, a kikötés külön eseményszámba ment. Sokan csak azért látogattak le a hajóállomásra, hogy részesei lehessenek ennek a látványnak. A hajóállomás elképzelhetetlen volt Steibach Józsi bácsi nélkül. Ő volt egy személyben a kikötő mester, pénztáros, hajóállomás fenntartója és minden egyéb feladat elvégzője. A település meghatározó részévé vált a hajóállomás olyannyira, hogy még a Magyar Posta hivatalos levelező lapjai közé is bekerült, sokan vásárolták is, és küldték el távoli ismerőseiknek, mellyel tovább növelték Kulcs országos ismertségét. A gyorsuló világ elért ide is, a hajózás helyett az egyéb közlekedési módok kedvezőbb lehetőségeket kínáltak, az emberek sem tehették már meg, hogy viszonylag rövid távolságra több mint fél nap utazási időt rááldozzanak. A „kulcsi hajózás” mintegy 35 évig tartott, a MAHART beszüntette a menetrendszerinti személyszállítást a Dunának ezen a szakaszán. Ezzel lezárult egy – eleink számára igen kedves, szeretett – meghatározó korszak a hajóállomás életében. Az ezt követő történések megértéséhez tudni kell, hogy a világháború után minden nagyobb gyár, üzem, közlekedési vállalat, és sok más egyéb is állami kézbe került. Nem volt ez másként a MAHART-tal sem, mely korábban részvénytársaságként működött. A személyforgalom megszűnése után az addig rendszeresen karbantartott, gondozott épület és a körülötte lévő terület elhagyatottá vált, lassan a pusztulás szélére került, már csak az emberek őrizték emlékezetükben régi szép formáját. Szerencsére nem sokáig maradt ez az állapot, mert 1969-ben a döntéshozók – mint az állam tulajdonát – átadták a Dunaújvárosi Járási Hivatal – ugyancsak állami – tulajdonába. A járás vezetői is azonnal meglátták ennek a területnek kiváló – kikapcsolódást, pihenést – nyújtó adottságait, és ennek mentén döntöttek az átépítéséről. Az épületet szobákra osztották fel, csőkút fúrásával megoldódott a vízellátás, lehetőség nyílott vizesblokkok kialakítására is, létre jött a kulcsi járási üdülő. Ettől kezdve a széles közönség számára már nem volt látogatható, zárt területként csak a regnáló hatalom kegyeltjei használhatták – akkor úgy tűnt, hogy örökre.
Teltek-múltak az évek, az épület állaga is romlott, csökkent a kihasználtsága. Jelentős változás 1984-ben következett be azzal, hogy a közigazgatás átszervezésével megszűntek a járások, így – ismét egy tollvonással – szintén állami tulajdonként került át a dunaújvárosi tanács kezelésébe. Következő évben az erősen leromlott állapot megkövetelt egy felújítást, melyet már az új kezelő végzett el. A 80-as évek vége felé a politikában új szelek kezdtek fújdogálni, és ezzel párhuzamosan már akkor megindult – a később „spontánnak” nevezett – privatizáció, az állami vagyon kiárusítása. Hírek érkeztek arról, hogy erre a sorsra jut a volt kulcsi hajóállomás is. Sokunknak régóta fájó volt, hogy megannyi magánszemély munkájával, anyagi áldozatvállalásával létre hozott hajóállomás végérvényesen elvész a közösség számára, különösen azért is fájó, mert Kulcson ezen kívül nincs még egy hasonlóan megfelelő lehetőség a lakosság számára a Dunához kapcsolódni. Már 1988-ban sokszor összejöttünk lelkes lokálpatrióták, természetvédők, Kulcs „szerelmesei”, hogy kigondoljuk, mit tehetnénk településünk fejlődése, értékeinek megóvása érdekében. Céljaink megvalósítására úgy láttunk nagyobb esélyt, ha szervezett keretek között, egyesületként lépünk fel. Ekkor a politika még képes volt meggátolni az egyesület megalakulását, de a következő évre, 1989-re bekövetkező változások következtében április közepén – éppen 30 éve – hivatalosan is megalakult a Kulcsi Baráti Kör. Az addig is zajló tiltakozások így már nem egyénenként, hanem hivatalosan bejegyzett egyesületként, nagyobb nyomatékkal folytatódhattak. A KUBAK április végére tüntetést szervezett a hajóállomásra, ahol az egyesület tagsága és számos üdülő-tulajdonos jelképesen lefoglalta a hajóállomást, kifeszítettük a kerítésre – saját kezűleg készített – transzparensünket, melyen ez állt: „Kulcs a MIÉNK!”. A hosszú, kitartó küzdelem meghozta gyümölcsét, sikerült meggátolni az eladást, és később elérni, hogy az ingatlan – az akkor közös Rácalmás-Kulcs település – tulajdonába kerüljön.
1994. évben döntő fordulat következett be községünk életében, Kulcs önállóvá vált, de ezzel a hajóállomás sorsa még nem dőlt el. A szétválás során meg kellett húzni a két település közötti határt, el kellett osztani az ingatlanokat is. Az első rácalmási elképzelések a települések határát – a Duna felőli oldalon – a Sőtér sétány vonalában kívánták kijelölni úgy, hogy az úttól a Duna felé eső terület, és még a hajóállomás is Rácalmáshoz kerüljön. Ezt a csatát is meg kellett vívni, minek eredményeként végre Kulcs község tulajdonába kerülhetett a hajóállomás. A legnagyobb felújításra, bővítésre 2010-ben került sor. Ekkor a teljes tetőszerkezet cseréjével a tető alatti tér is használhatóvá vált, jelentősen növekedett az elszállásolható vendégek száma. Még fél év sem telt el és ismét küzdeni kellett a hajóállomás megmentéséért. Most nem emberi tényezők, hanem a természet erői sodorták végveszélybe az épületet. A kulcsi löszpart több részén súlyos csuszamlások következtek be, melynek egyik területe a hajóállomás felett volt. Azonnali beavatkozásra volt szükség, pályázati forrást kellett keresni, biztosítani hozzá az önrészt – ezt is sikerült eredményesen végig vinni. Ennyi viszontagság, nehézség, küzdelem árán megmentett Kulcsi Hajóállomás a jövőben is arra kötelez minket, hogy a működtetésében, használatában mindig a közösség érdekeit kell előnyben részesíteni.

A hajóállomás ma

A több, mint száz éves, tartalmas múlttal és emlékekkel büszkélkedő Kulcsi Hajóállomás és Vendégház ma rendszeresen nyújt otthont:

  • szállóvendégeknek
  • horgászoknak
  • magán és közösségi rendezvényeknek
  • esküvőknek